Az autórádióban két balfácán ökörködik, és ahogy Pesttől távolodom, az adás is hirtelen megszakad. Benyomom az ezerszer lejátszott kazettát a vén magnóba és ismét meghallgatom azt a vinnyogó Mozart darabot, ahogy a magnóm erőlködik, hogy átcsévélje egyik oldalról a másikra, csakúgy mint az emlékezet:

Ez a Mozart volt, amit Notre Dame de lorette-i kis lakásban énekeltem csecsemőfiamnak, miközben a karját huzigáltam, ütemre, ő pedig bámult és nevetett.
Tari tatata, tári tatata,
Tata tata tata tata
Taratata tatatata…

A zenét különben is nagy varázslónak tartom, hiszen megfoghatatlan és tessék néhány taktus előhívja a hajdanvolt képeket, amikor még egy másik világban, egy másik családban éltem, ami nagyon nehéz volt, de a jövő ígéretét hordozta magában.

Csak nehogy elkéssek, a tárgyalás fél kilenckor kezdődik.