Ha az ember válik, akkor mindig legyen néhány jóbarát körülötte, akinek a vállán elsírhatja a bánatát.
Két fajta ilyen jóbarát létezik:
A szingli és a páros.

A szingli jóbarátnak tűnik, mégsem az, ugyanis bár meghallgatja hősünk jogos szenvedését és szenvelgését, ahelyett, hogy csak bólintana rá, tanácsot is ad.
A tanácsok többsége a másik fél megsemmisítésére szóló felhívások és ennek különböző anyagi és személyi változatai, de gyakorlati hasznuk annyi csupán, hogy újabb és újabb méregcseppek gyűlnek abba a feneketlennek tűnő cseberbe, amit az ember lelkének nevezünk.

Ilyen tanácsnok általában a nőknél a legjobb barátnő. Ugyanis neki semmi sem drága, de felháborodik azon, ami barátnőjével történik, és főleg mivel új szinglitárs van kialakulóban a válás befejeztével.
A legtöbb tanács ilyenkor ilyesmiben merül ki:
- Ne hagyd magad! (Igaz, hogy te költöztél el, és te dugsz félre, de ez nem oka arra, hogy hagyd magad…)
- Ne hagyd, hogy kisemmizzenek! (Miből is?)
- Ne hagyd, hogy elvegyék tőled a gyerekedet! (Ezt ismerjük)

Ezek a hergelések különben igen hatásosak.

A másik csapat, a társas lelkitámaszok csapat, általában egy házaspár, vagy egyszerűen csak egy páros, akik békés unalomban tengődnek már jóideje és úgy érzik, kötelességük rendszeresen végighallgatni hősünk siránkozását, vagy egyszerüen beszámolóját.
Olyan ez, mint egy élő blog, ahol verbálisan történik az info átadása, és annyiban különbözik az írotttól, hogy nem lehet olvasatlanul átsiklani rajta.
Ugyanakkor ez a fajta hallgatótábor igen hasznos, mert a legritkább esetben szól hozzá a dolgokhoz, amolyan pszichiáter szerepre vállalkozván, hagyják, hogy a keserűség utat találjon a testből kifelé, ezzel is könnyítvén a szenvedő állapotán.

A baj akkor történt, mikor az ügyvédnői menet után egy ilyen párosnál vacsorázva játszottam le a rámrótt szerepet, amikoris minden várakozásom ellenére, a páros hölgytagja megszólalt:

- És hallottál arról, hogy van egy S.O.S. Apuka egyesület?