Láthatás. Így mondják magyarul.
Franciául pedig jog a látogatáshoz.

Ez az, amitől megfosztottak.

Boldogan leélném az életem anélkül, hogy ezeket a kifejezéseket meg kelljen tanulnom.
Futurex ugyan megígérte, hogy bármikor csak akarom, de a helyzet az, hogy már régen egy szavát sem hittem el. És mégis, szerda lévén, ami szünnap a francia iskolákban, nagy kegyesen engedélyezett néhány órát Sammel, „ha már úgyis itt vagyok”, menjek érte és vigyem be futurex munkahelyére.

Én a kis keleti külvárosban laktam, a barátaimnál, ők egy nyugatiban, futurex pedig egy északiban dolgozott. Olyan volt ez, mintha én Százhalombattáról utaznék Pilisvörösvárra, hogy azután átvigyem a gyereket Pécelre. Legalább lesz időnk beszélgetni.

Izgatottan vártam az első találkozást, Sam viszont nyugodtnak tűnt. Éppen majomnak öltöztette az anyja, valami nagyon hülye zakó volt rajta meg cipőpertli-nyakkendő.
Mindig rüheltem, ha egy gyereket öltönybe csomagolnak, annyira életidegennek tűnt, de Samnek talán még tetszett is, hogy most mennyire „elegáns”.

- Szia Sam!
- Szia apa!

Puszi, puszi, és megyünk a vonatállomáshoz. Mit lehet ilyenkor mondani? Útközben. Örökösen út közben.

- Vegyek jegyet?
- Bérletem van.
- Jó veled.
- Nekem is jó. Érzem a jó kis apaszagot.
- Kösz.

Bedöcögünk Párizsba, ott átszállunk a HÉVre, amit RER-nek neveznek.

- Jól vagy? Minden rendben?
- Persze.
- Milyen a suli?

Sam vállat von. Néz ki az ablakon.

- Hogy vannak a lányok?
Ezen H-t és a lányát érti.
- Mi ez az udvariaskodás? Hiszen nem is érdekel.
- De, de.
- Jól vannak. Küldött neked csokit. Csak megettem a repülőn.
- Nem baj. És a nagyi?
- Jól va. Ő is jól van. Mindenki jól van. A világ éppen jól van.

Fogom a kezét. Nézem a csontig rágott körmeit.

- Megint rágod?
- Te is rágod a magadét, apa.
- Azt hiszem itt kell leszállnunk.

Megérkeztünk, lekászálódunk, átmegyünk az elektronikus jegyellenőrző kapun, és rövid séta után már ott állunk a stúdió előtt, ahol futurex meg Jacques dolgoznak.

- Megjöttünk.
- Meg.
- Nem akarsz reggelizni előbb valamit?
- Már reggeliztem.
- Csak azért mert még korán van. Leülhetünk egy kávéházban.
- Üljünk.

A stúdió előtt az északi autópálya kezdete volt kétemelet magasra emelve, mi a betonpillérek alatt törmeléken átlépkedve másztunk át az út túloldalára. Ott volt egy lepusztult arab kávézó. Éppen nyitott. Beléptünk.

- Mit kérsz? Kólát? Kiflit?
- Nem, anya azt mondta nem ihatok kólát mert abban cukor van.
- És? Valami bajod van? Eddig tömött cukorral.
- A cukor nem egészséges. A kifli sem.
- Akkor mit eszel reggelire? Grapfruitot nem kapsz itt a külvárosban.
- Műzlit szoktam, de ne törődj ezzel, apa.
- Kérek egy kávét, egy kakaót.
- Az jó lesz.

Megisszuk, és nincs mit mondanunk egymásnak, de együtt vagyunk ez a lényeg.

Csak nem fogom azzal traktálni, hogy azért jöttem, hogy ügyvédet találjak, mert az anyja megint rápróbálkozott arra, hogy lenyúlja a pénzem, azért mert az anyja akaratától függ, hogy egyáltalán találkozhatunk, ez igazán nem rá tartozik.

Ő pedig érezhetően megkapta otthon az ukázt: "Ne Dumálj! Ne beszél semmiről! Csak mondd mindenre, hogy rendben van, jól van."

Jól van hát.

- Milyen elegáns vagy.
- Mindig, ha a stúdióba jövök.
- Mit csinálsz itt? Hiszen anyád benn ül egész nap egy sötét hangstúdióban.
- Elvagyok a színészekkel. Megismerkedtem egy csomó hanggal. Ismerem Mekgájver hangját, a Kannonbol-ét és még sorolt egy csomó amerikai meg japán sorozatot.
- A színészek biztosan örülnek, hogy színessé teszed a napjukat.
- Jóban vagyunk.
- Mennünk kell, idő van.

Vissza, át az úton, keresztbe, ismét a stúdió előtt.

- Hát szia Sam! Vigyázz magadra! Ha bármilyen gondod van, tudod, hogyan telefonálj, és rögtön visszahívlak. Hogy ne kerüljön pénzbe. És ugye szólsz, ha gondod van?
- Persze. Szia apa. … Ja, még azt akarom mindani, ne aggódj, most már úgy döntöttem, inkább anyával maradok.

És megy befele, vonszolja a kis nyolcéves seggét az épület felé és eltűnik a forgóajtó mögött.

Mert hogy ő, így döntött. Bement.
Nem csengetett.